Több százezren éneklik majd hangosan a büszkeség dalát

Több százezren éneklik majd hangosan a büszkeség dalát

Több százezren éneklik majd hangosan a büszkeség dalát

Nem meglepő módon Áder János végül aláírta a törvényt, ami visszarepítette Magyarországot az átkosba, a Tűr, Tilt, Támogat mocskos világába. Ezen nem kell meglepődni, ezt tudtuk előre. Azt viszont ők nem tudták, hogy bármit írnak meg, bármit írnak alá, bármilyen rendelkezést hoznak, a végén mégsem ők fognak nyerni. Mert nem ők nyertek.

Mikor majdnem két hete fény derült a homofób kormányrendelkezésre, egész nap fojtogatott a félelem. Mi lesz a Humennel? Mi lesz a könyvemmel? Mi lesz a cikkeimmel? Mi lesz az eseményekkel? A Pride-dal? Az LMBTQ történeti hónappal? Féltem, hogy az állam ellensége leszek, a szobában fel-alá sétálgatva arra gondoltam, hogy mi lesz, ha egyszer hiányozni fog ez a szoba, ez a kis lakás és bánni fogok minden cikket, mert börtönben leszek, bíróság előtt állok vagy követ fejtek a Hortobágyon. Mi lesz most? Bűnöző leszek? Rémeket láttam. Vagy rémeket véltem látni.

Mi lesz a közösséggel? Nem beszélhetünk magunkról többé? Nem gondoskodhatunk arról, hogy egy felnövekvő generáció elfogadóbbá váljon és általuk ez egy szebb Magyarország legyen? Mi lesz a megannyi hős munkájával, akikre annyira felnézek? Mit fogunk csinálni, ha nem lehet harcolni? Hogyan fogunk harcolni? De harcolni kell, olyan nincs, hogy nem.

És attól rettegtem a legjobban, hogy gyáva leszek bátornak lenni. Hogy le fogom tenni a fegyvert, a tollat, a klaviatúrát és eljön egy jövő, amiben a régi harcostársakkal majd csendben egymásra bólintunk, ha véletlenül találkozunk utcán, némán elsiratva egy meg nem történt jövőt, amiben valahogy mi győztünk.

Azon a pénteken még fogalmam sem volt, hogy hamarabb győzünk, mint gondoltam.

Mert győztünk. Mert ha a saját diktatórikus rendszerüket kihasználva sikerült is átvinniük ezt a szégyent, úgy vitték végig, hogy mi büszkébben vagyunk, mint valaha.

Pedig nem könnyű ma büszkének lenni. Nem csak azért, mert minden irányból támadják a közösséget, hanem azért is, mert valljuk be, 2021-ben ez a közösség már picit mindent tálcán kapott. Megvannak a popzenészek, akik kiállnak értünk, megvannak a márkák, akik néha lájkvadász módon, néha valóban segítő szándékkal szivárványba öltöznek, vannak LMBTQ politikusok, vannak nyílt transznemű közszereplők, szivárványcsaládok, van LMBTQ média, tudunk vonulni, tudunk rendezvényeket tartani és még azért sem kell küzdeni, hogy a közösséget leginkább sújtó HIV-et vegye komolyan az állam. Minden alapvető volt. Voltak kényelmetlen pillanatok, voltak tragédiák, de összességében ez a közösség már nem lázadt, már nem küzdött. Túlélőmódban volt.

Aztán jött a 33-as, jött a mesekönyv, az anya nő lett, a férfi apa, pedig a család az család, mi pedig kezdtünk egyre jobban felébredni. Majd jött a homofób törvény. És ez lett a magyar közösség Stonewallja, téglák és rendőri harc nélkül. De felébredtünk és kiabáltunk. Tízezer ember a Parlament előtt, aki azt kiabálta, nem hagyja. Több ezer levél Áder Jánosnak, amiben leírtuk: nem hagyjuk. Cikkek mindenhol. Szakszervezeti felszólalások. Állásfoglalások. És szivárvány mindenhol. Szivárvány a Kossuth téren, szivárvány a Sándor-palota előtt, szivárvány a csepeli héven, a nagyvárosokban, a falvakban, magyar zászló nagykövetségek előtt, Prágában, Londonban, Varsóban, Münchenben. Mindenki rólunk beszél, mindenki minket véd, mindenki azt akarja a világon, hogy ez a pici törékeny közösség nyerjen és ne legyen eltiporva. És nem lettünk eltiporva.

Magyarországnak még sose állt ennyire jól a szivárvány. Méghozzá azért, mert most tanultuk meg igazán viselni. Most, együtt jöhettünk rá, hogy ezt a zászlót úgy kell lengetni, hogy büszkék vagyunk. És most már büszkék vagyunk. Büszkék vagyunk egymásra, büszkék vagyunk a közösségre, a közös erőre, a közös energiára, magunkra és mindenkire, aki velünk van, akár egy profilképcserével, akár ott, a Kossuth téren. Sose voltunk még ennyire együtt. Sose voltunk még ennyire csodálatosak együtt. Sose voltunk még ennyire gyönyörűek együtt. És a harcot csak most kezdjük. Pont akkor, mikor ők azt hitték, véget ért.

Orbán Viktor akart egy törvényt, amivel egy egész közösséget hallgattat el. De ez a közösség most találta meg a hangját. És rájöttünk, hogy elképesztően hangosan tudunk énekelni, így együtt.

És több százezren éneklik majd hangosan a büszkeség dalát.

Tetszett az írás? Akkor szégyentelenül megkérlek, hogy kövess Instagramon! Felhasználónév: @kanicsar  …És Facebookon!

Facebook Comments